Valaha a Csepel-sziget csaknem egésze árvízjárta, állandóan mocsaras, lápos, igazi vadvízország lehetett. A Dunát az ember ugyan megrendszabályozta, gátak közé szorította, a települések környékén egyre nagyobb területeket csapolt le, szárított ki, a táji, természeti alapadottságok máig megmaradtak. Látni is árulkodó jeleit: a házak, telkek közötti mezsgyéken füzes csoportok bókolnak, az elhagyott földeken gyorsan növõ, vastag szárú dudva nõ fel, ha hosszabban úgy hagynák, az ártéri szukcessziós sor következõ lépéseként színpompás, dús füvû mocsárrét fejlõdne. Majd bokorfüzes, fûz-nyárliget, stb.
Létezik ebbõl mûvi "fajta" is, itt a Szigetközben, ahol "eleink" közel húsz évvel ezelõtti gyengélkedése (..) folytán egyik napról a másikra történt meg a kiszáradás. Mostanra - súlyos ráfordítások árán.. - egyre több holtágban, összekötõ csatornában kering ismét a víz. A szándék alapvetõen becsülendõ, ám sajnos veszett fejsze nyele.. Ezer Sziget Országa, ahogy Timaffy Laci bácsi, a táj legnagyobb ismerõje nevezte, örökre elvesztette varázsát. Hiszen az egyedülálló "lábas"-égeres láperdõk, rovar- és madárhadaktól nyüzsgõ lefûzõdött morotvatavak, a gyapjúsás tengerétõl "behavazott" mocsárrétek mind haldokolnak vagy odavesztek. 25 évvel ezelõtti kiadványt, ismertetõt kézben tartva nagyon szomorú végigjárni újra a helyszíneket, és konstatálni, mi lett az egykori gyöngyszemek helyén.
"Mert ahova az ember keze beteszi a lábát.."