Noli, bocs átsiklottam rajta nevet Véleményed (és a Kollegáké) jól esik, köszönöm, ámbár tudjátok nem az ambíció hajt. Én nagyon amatõr képeknek tartom ezeket, mert lehetnének sokkal igényesebbek is kellõ eszközökkel. A masina adott, tulajdonságai szerencsére pozitív irányba változtak, jobb elõkészületekkel, segédeszközökkel kellene fotóznom. Mivel sosem készülök rá, mindíg a pillanat (vagy pillanatnyi szeszély) szüli a képeket, kézbõl vagy ahogy jön, letámasztva oda ami kézreesik, nagyon "amatõr" körülmények között, olyan is némelyik kép, tudom. Talán emelnem kellene a szintet és nemcsak a "látványra", hanem a "látványosságra" is törekedni nevet Mára kialakult bennem egy meglehetõsen egyszerû lépésekbõl áll "makro-gyorslövész menetrend", melyet tán lustaságból, kényelemszeretetbõl nem bonyolítok el, "lövöm ahogy jön". Spéci állvánnyal, jól elhelyezett, kontúrokat kiemelõ segédfényekkel jobb lenne, de a "téma" ritkán vár, elszalad, elröpül. Egy sikerélménynek örülök: még fiaim se tanulták meg a gép testét mozgató manuális élesítést. Az automata fókusz használhatatlan; "szemre" lövöm be az LCD-n, szinte vakon, mert kevés a pixelszáma. Fizikailag "gyûrûvel" lehetne élesíteni, de ilyen rövid távokon, ahol alig 0,5-0,6 mm sávban éles a kép, könnyû elrontani, egyetlen sóhajtástól megmozdul a gép, életlen lesz vagy köhintéstõl akár az alaptéma is eltûnhet a képrõl. Örömet okoz, amióta "ráugrasztottatok" a makrózásra már igen apró, ezredmilliméteres "képélesítõ csusszanásokat" komoly mozdulatként jeleznek vissza ujjaim. Ennek a "szerzett" képességnek örülök. Ez se az én személyes érdemem, hanem a Természeté, mely "kiélesíthetõ" érzékekkel látta el az embert. Példa rá, amikor méretarányítás miatt ujjbeggyel véletlen hozzáértem a pici vízparti pók (Noli határozta meg) parányi lábához, pontosan éreztem "állagát" és méretét, mintha igen vékony, hûvös, száraz gallyat érintettem volna meg, pedig egy futó, mikroszekundummal mérhetõ tartamú érintésbõl (a pók rögtön maga mellé húzta megérintett lábát) úgy vélem keveset lehetne érzékelni. Valamilyen tapintó-impulzus mégis keletkezett, melyet fantáziám összekapcsolt egy száraz gally megérintésének emlékképével. Gondolom a mikronos felületegységre esõ nyomás-, hõ-, fájdalomérzékelõ sejtek száma korlátozott; bár lehet hogy a Természet tartós igénybevételnél a növeli a "szenzorok" számát (pedig a kerti munkától még kérges a tenyerem, ujjaim is durvák) amikor valamelyik érzék "élesedik". Kérlek Benneteket, ezt senki ne tekintse öndícséretnek, inkább egy folyamat némileg szubjektív megfigyelésének nevet Maga az EMBER a csoda, egy önszervezõ, önfejlesztõ, mûködésében jól összehangolt sejtcsoportosulás, mely képes alkalmazkodni a változó igénybevételekhez, körülményekhez, ám értelme, elõrelátása, logikája révén nemcsak a fizikai ingerekre ad választ, "állati módon, reflexbõl" reagálva, hanem tudatosan tervez és alkot. Többször jeleztem hogy nem "villogni" akarok, de bíztató véleményetek jól esik, köszönöm; arra késztet hogy igyekezzek "jobbat, többet" adni Nektek; már amennyi tõlem telik (még) nevet Köszi a türelmet, bocs filóért és a személyes elemekért, szerencsétekre elfogyott a kávém, fõzni kell nevet