OK békén hagyom, csak fotózom nevet Válogatok a képek között, melyiket is tegyem fel még a Képtárba. Elém került ez a régebbi kép melyen néhai Micó cicám "özvegye" (örökké együtt voltak, vagy idejött vagy Micó ment vele) madarat szeretett volna elcsípni, "de nem jött össze"

beillesztett kép

Nagyobb: Link
A kép története: a cica a fán üldögélt, tõle nem messze leült az ágra egy kismadár. A cica persze "rámozdult", de a madárnak is volt esze, elröppent vidám Emberi szemmel nézve csalódottságot látok a cica pofáján. Elnézést, nosztalgiából rámontíroztam megmérgezett párja képét is, nagyon értelmes kandúr volt szomoru Igen szerettem, õ is szinte kutyaszerû ragaszkodást mutatott, ha elmentem sétálni a Duna-partra, akármilyen messze mentem, végigkísért nevet Ez a Micó volt életem második "legokosabb" macskája a sok közül. Vannak sokkal fontosabb dolgok is az életben, de "õt" ma is "siratom" szegyenlos Nincs szerencsém az olyan állatokkal, melyek "szívemhez nõttek". Évekkel korábban, egy másik igen értelmes Micó akut májgyulladásban pusztult el kétévesen. Kamaszkorom elsõ kutyája, az értelmes és ragaszkodó Tomi (airedale terrier) pusztult el fél évesen, mert leálltak a veséi szomoru Kedvenc kis rizspintyeim is elpusztultak mert valaki ablakot nyitott rájuk. Megható volt ahogy a tojó lökdöste halott párját mint aki azt várja hogy talpraáll. Amikor feladta, felült fészkébe, õ is gubbasztani kezdett, alig egy óra múlva "utána pusztult" párjának. Ugye a primitív lények automatizmusa kizárja az érzelmeket, mégis megrendítõ látvány volt ahogy kétségbeesetten ugrálva körötte "keltegette" halott párját. "Esti beszélgetéseiket" sem tudom az automatizmus melyik fokozatába soroljam; esténként szorosan összebújva halkan csiporásztak egymásnak. Egyetlen kivétel volt a 17 évesen végelgyengülésben szépen "elaludt" Micike. Legutóbbi kis "molnár-cicámmal" mire "összeszoktunk", elütötte egy autó, egy másik pár hónaposan beszorult a medence vízszûrõnyílásába télen, próbált kivergõdni, ott fagyott meg (kínjában a földet rágta). Másoknak meglepõen rideg a természetem, nem vagyok nyavalygós "széplélek", "errõl szól az élet", ilyesmit embernél-állatnál simán "fel tudom dolgozni", de akit/amit megszerettem, "szívemben õrzöm tovább", nem felejtem el. Cira, a "vendégcica" értelmes de közömbös, enni kér és megy a dolgára, bár néha "leül beszélgetni" elém, ki tudja mit nyekegve. A mostani Tomi kutya nagyon ragaszkodó, szeretem, de kénytelen vagyok vele rideg lenni, szinte ezt tekinti természetesnek. Ha "ellágyulok" rögtön "pofátlan" lesz, ahogy mondják "a jóindulatot összetéveszti a gyengeséggel" nevet Bocs a filóért, éppen kávézom ebéd után kacsint