Mivel a hóvirág a közép-európai üde-nedves ártéri ligeterdõk, hegy- és dombvidéki lomberdõk növénye (ezeken a területeken õshonos), ezért minden olyan helyre könnyedén, szívesen visszatelepszik, ami számára a megfelelõ ökológiai igényeket biztosítja. Számára a Nyugat- és DNy-Dunántúl csaknem egésze, éghajlatilag, talajtanilag, domborzatilag tökéletes, ezért tudnak terjedni az ültetett populációi is, és ezért tûnik onnan nézve "érthetetlennek" a védetté nyilvánítása.
Máshol az országban koránt sem ilyen rózsás a helyzet, az erdõkben összességében jóval kisebb a téli-tavaszi többletvízhatás, ennek ellenére a kifejezetten rossz vízgazdálkodású dolomit- és mészkõhegységeinkben is még tömeges faj, domb- és síkvidékeinken jóval látványosabb a különbség.
Például a 2-300m tszfm.-ú Pannonhalmi dombságban egyetlen termõhelye sincs (a Bakonyban még sokfelé tömeges), a Felsõ-Szigetközben még elõfordul (M.óvár környéke), de lejjebb a keményfaligetekbõl már eltûnik.