Mindennapos mondhatnám természetes tragédia, de végignézni nem a legjobb. Egy aggódó madárszülõ nézi fiókája haláltusáját Link Egy madártetem közelrõl nagyjából olyan mint az emberi holttest lehet a boncmester elõtt. Lefotóztam több szögbõl (tájanatómia jelleggel) de ezen a képen igyekeztem "kegyelettel" elrendezni a kis testet olyan szögbe ahol nem érzékelni a durva természetességet.
A történet: kiültem kávézni és vártam hátha lesz valami fotózható esemény, majd utána körülnézek a "bogárlelõhelyeken" makrózni. Lett esemény több is. Az egyik, elhúzott a fejem mellett egy rigó, érdekes volt hogy közelembe kerülve "cirregett" mint egy denevér, tökéletesen azt a benyomást keltve hogy a hang alapján kerüli ki fejem, szinte közvetlen az arcom elõtt csapott el oly gyorsan hogy még a géphez sem tudtam kapni
A másik esemény, a mögöttem lévõ "hétvégis" kertjében kertészek dolgoznak, vágják a fák lombjait. Több fa bõven átnyúlik hozzám (a ház mögötti zárt kennel fölé) engem ugyan nem zavart, de azokat is levágták. Ennek során tönkretettek egy rigófészket. Arra figyeltem fel hogy a képen látható rigó röpköd hangosan sivító hangon csipogva és többször rácsap a kennel felõl elõkullogó kutyára, feje körül, nagyon közel, többször a szeme felé csapva csõrével. Akkor láttam hogy Tomi egy madárfiókát hoz a szájában. Letette elõttem. A pici még élt, hirtelenjéban azt sem tudtam mit tegyek, hová tegyem biztonságos helyre. A szülõ nem messze sivítozott, fényképezni is hagyta magát. A fotó után visszaballagtam a picihez, pontosan akkor hunyta le szemeit, elernyedt, beállt a halál. Érdekes, ebben a pillanatban az addig igen harcias és aggódó rigószülõ azonnal elrepült, pedig nem láthatta még a fióka testét sem a fûtõl, azt sem mikor állt be a halál. A picit nem harapta meg a kutya, de szájában hozta és megroppanthatta, mert csõrébõl vér szivárgott. Körbefotózás után a halott fiókát letettem a sûrû fûbe, nem akartam eltemetni, majd a Természet. Visszaültem a teraszra. A kutya érdekesen viselkedett, kiszedte a fûbõl a tetemet és letette a beton járólapon. Bocs - csepegett a nyála, többször hozzákapott és elkapta fejét, szemlátomást tartott a kisrigó csõrétõl. Nem harapta meg, csak állt fölötte és csurgott a nyála. Végül érintetlenül otthagyta. Most is ott van a fióka, majd elásom ha addig a hangyák fel nem fedezik. (Egy énekesmadárral kevesebb... szomoru )
Még annyit, a madaraknak nincs mimikájuk, de "testbeszédük" igen. A képen az aggódó rigó teste feszült, röpülésre kész, tartása óvatos. Fejtartása, tekintete egyszerre riadt és figyelõ. Fej- és testtartása teljesen más benyomást keltett mint egy önfeledten éneklõ párkeresõ látványa.