A macskák esetében is láttam már "házközösség-tudatot". Hihetetlen emlékem van errõl. Kölökkoromban volt egy "verhetetlen" kandúrom, minden riválist elüldözött, nagyobb testûeket is, rajtunk kívül senkivel nem barátkozott, idegen embereket megkarmolta, ráuszított német-juhász szemét kikarmolta (fel is akartak jelenteni érte). Otthon szelíd volt. Vele egy idõben volt egy kézhez szokott városi vadgalambom. Az ablakban etettem, hozzám szokott, idõvel kézbe is vehettem. Nemegyszer nálam éjszakázott a kályhacsövön anyám bosszuságára mert piszkolt (de szüleim hagyták bolondériámat). Egy este a galamb gondolt egyet, beröpült abba a szobába ahol együtt voltunk. Hihetetlen, egyenesen a fekvõ macskára telepedett nevet A "vérengzõ" macska felnézett, majd ránk nézett, aztán aludt tovább. A galamb peckesen tipegett az oldalán, rám repült, visszarepült, a macska meg se rezzent, békésen feküdt. A hülye galamb elõbb a macska bundáját csipkedte, majd ki tudja miért váratlanul az orrába csípett. No ebbõl lett akkora kavarodás, életre szóló élmény laza A csúcs az benne,hogy a galamb az affér után még jópárszor rátelepedett a macskára és az békésen tûrte. Úgy vélem, a macska tudta hogy "összetartozunk", bizonyára a galamb is, azért vehette a bátorságot hogy a fekvõ macskára repüljön. Lehet nem elhinni, így volt nevet Ui: fura dolog, fene tudja miért, erdõjáró koromban, de még családapaként is többször megtörtént hogy szabadban vadmadár a vállamra vagy fejemre szállt; kutyák, macskák hivatlanul odajönnek hozzám nevet Itt is megesett, valamit irogattam a teraszon, váratlanul egy rigó toppant elém a füzetre, félrehajtott fejjel kíváncsian nézegetett, aztán elröppent