A macskák okosak, akármekkorák is. Számos nagymacskát felnevelõ emberes történet van, kezdve az Adamson-ék Elza illetve Pettyes szfinx regényeivel. Láttam egyszer egy 4 részes filmet, amelyben egy asszem svéd pasi 4 tigrisgyereket nevelt fel a saját szigetén, rendesen játszott velük (bunyóztak, mintha õ is tigris volna), de soha egyetlen egy alkalommal nem okoztak neki olyan sérülést, amihez doki kellett volna! Pedig ott van erõ, karom, vadság is. (az oroszlány kiscica egy igazi tigrishez, már csak azért is, mert a tigris magányos gyilkos, míg az oroszlánnak csak csapatban nagy a szája, ugye, más erõnlétet, más stratégiát igényel a két faj vadászati stílusa). Olvasni ember által felnevelt pumáról is. Szóval nem annyira az egyedisége izgalmas ennek a történetnek, hanem az, hogy az oroszlán ilyen tisztán emlékezett az egykori "szüleire". Egyébként a házimacskák legalább ilyen hûségesek, már ha emberi bánásmódot kapnak, s nem csak a pajtából az egeret kiirtani van a háznál a cic. Nekem volt egy cicám, akit az akkori helyzetem miatt le kellett vinni falura a barátnõmhöz lakni. Akkor 4 éves volt, most 11 múlt. A mai napig, ha megyünk a barátnõmékhez (max kétszer egy évben), úgy robog oda hozzánk, mintha állandóan vele lettünk volna, s nem telt volna el közben 7 év. Pedig amúgy a saját családján kívül nem szokott haverkodni emberekkel. A mostani cicánk olyan szinten emlékszik emberekre, hogy azokat a barátainkat, akik mondjuk egy éve jártak nálunk, de alaposan megdajkálták, vagy játszottak velük, ha megint jönnek, úgy üdvözli, odarohanva (nyávogva) köszönti, mitha családtagok lennének. Csak lesünk, hogy ki mindenkire emlékszik... Azt is tudja, hogy az egyik haverunk csaja fél a macskáktól, õt kerüli, ha itt van, pedig a csaj még egy rossz szót se szólt hozzá soha. Fateromnak megismeri a játszós ruháját (amire szabad felugrálni) meg az utcait (amire nem). Szóval okos állatok, nagyon jól felismerik az emebri viselkedés lényegét, az érzelmeket az embereken.