A hazai csapadékadatok történetével foglalkozó sorozatom most következõ részébõl kiderül, hogy miként folytak a mérések a hõskorban, és melyek azok az okok, amelyek miatt az 1920-as, 30-as évek elõtti csapadékadatokat manapság erõs fenntartásokkal kell kezelni.nevet

A jelenlegi Magyarország területén elsõként Budán, a XVIII. század végén kezdõdtek meg, de alig tíz év múltán már meg is szakadtak a rendszeres csapadékmérések, s csak 1841-ben folytatódtak az egyetemi csillagdában felállított meteorológiai obszervatóriumban. Pécsett, Debrecen-Pallagpusztán, Szegeden és Mosonmagyaróváron az 1850-es, Egerben és Nyíregyházában pedig az 1860-as években az osztrák központi intézet által szervezett meteorológiai állomásokon kezdõdtek csapadék-megfigyelések. 1870-ben 13 állomást számlált a mérõhálózat, majd miután ebben az évben létrejött az önálló magyar meteorológiai intézet, az állomások száma ugrásszerû növekedésnek indult hazánk területén is. 1900-ban 288 helyen folyt csapadékmérés, majd az I. világháború okozta átmeneti megtorpanás után az 1930-as évek második felében már 600 és 700 között, az 1950-es években - a megfigyelés aranykorában - pedig, amikor a vízügyi állomásokat is a meteorológiához csatolták, 900 és 1000 között volt a mérõállomások száma. Manapság az Országos Meteorológiai Szolgálat kb. 550 társadalmi csapadékmérõ állomással rendelkezik, ehhez hozzá kell még számítanunk a szinoptikus állomásokat, valamint a klímaállomásokat, ez utóbbiak száma kb. 120. Ezen felül léteznek még a Vízügyhöz tartozó mérõhelyek, ezekrõl sajnos pontos adattal nem rendelkezem.

A fenti számokból látható, hogy az idõk során rengeteg mérési adat halmozódott fel. Ezeknek a csapadékadatoknak a XIX. századból származó részét azonban a késõbbi idõkbõl származókkal egynemûnek semmiképpen nem minõsíthetjük. Értékük csupán viszonylagos, azaz az egyidejûekkel relatív összehasonlításra alkalmasak.
Értékelésükkor az alábbiakat kell szem elõtt tartanunk:

A XIX. század ötvenes éveiben létesített állomásokat az 1851-ben alapított osztrák központi intézet az akkoriban használatos, nálunk késõbb osztrák mintájúnak nevezett csapadékmérõkkel látta el. Ennek az eszköznek a felfogója bádogból készült, felsõ része körhenger-, alsó része tölcsér-alakú edény volt, amelyhez alul szuronyzárral volt illeszthetõ a szintén bádogból készült ún. gyûjtõpalack. Ebbe csorgott a csapadékvíz. Az edény körhengerének átmérõje 356,8 mm, a felfogófelület tehát 1/10 négyzetméter volt. Az esõmérõt kettõs - középen a gyûjtõpalack alátámasztására szolgáló kis polccal összekötött - faoszlopra állították úgy, hogy a felfogóedény pereme egy méterrel legyen a talaj felszíne fölött. Az elsõ három évtizedben az egyre nagyobb számban szervezett állomásain a magyar intézet is mindenütt ezt az osztrák mintájú csapadékmérõt használtatta.

Az idõk haladtával gyûlt tapasztalat szerint a csapadékmérõ felfogó részébõl a belehulló havat egy erõsebb szél kifújta. Ezt a hibát vélték kiküszöbölhetõnek az Anderkó-féle, ún. régi rendszerû magyar csapadékmérõ 1899-ben történt bevezetésével. Ez csupán abban különbözött osztrák elõdjétõl, hogy oldalfalának, a hengeres résznek a magasságát mintegy kétszeresére, tehát kb. 40 cm-re növelték. Ezzel az erõs szél okozta hócsapadék-veszteséget jelentõsen csökkent. A gyûjtõpalack mérete azonban nem változott, 50-60 mm-nyi csapadék esetén megtelt. Így aztán idõnként megesett, hogy erõsebb zápor, felhõszakadás esetén a gyûjtõpalack tele lett, s hogy a csapadék további része a mérésbõl ki ne maradjon, cserélni kellett. Ez pedig ritkán ment veszteség nélkül, különösen, ha az állomáson nem volt tartalék esõmérõ. Mérés alkalmával ugyanis elõször a polcról a gyûjtõpalack alátétjeként használt deszkalapot kellett eltávolítani, majd a palack szuronyzárát a felfogóról le kellett csavarni, tartalmát pedig a mérõhengerbe tölteni.

Hosszabb idõn át tartó használat során a szuronyzár annyira elkopott, hogy a tölcsércsõ és a gyûjtõedény között rés támadt, így a felfogó külsõ oldalfalára csapódott és onnan lefolydogáló esõvíz ezen át belecsoroghatott az edénybe is. Egy egészen új csapadékmérõ nyilván hibátlan adatokat szolgáltatott, aztán ahogyan az idõk során a tölcsér csöve a gyûjtõpalackban lazult, ez a becsorgás egyre számottevõbb többletet idézett elõ. A mûszer hibája tehát folytonosan növekedhetett – ráadásul ez a hiba nem szabályszerû volt, hanem egyedi, azaz minden egyes csapadékmérõnél más és más!

A ma is használatos ún. Hellmann-rendszerû csapadékmérõk szerkezetüknél fogva mentesek az efféle hibaforrástól, hiszen ezeknél a henger alakú felfogórész belsejében lévõ tölcsér alul közvetlenül illeszkedik a gyûjtõpalackba. A magyarországi megfigyelõ-hálózatban 1900 elején telepítettek néhány ilyen mûszert, sõt mintegy 10 állomást Hellmann-Fuess rendszerû csapadékregisztrálóval (ombrográffal) is fölszereltek. Nagyobb számban azonban ezeket a Hellmann-féle esõmérõket csak 2-3 évvel késõbb kezdték alkalmazni – sajnos éppen akkor, amikor nem sokkal ezt megelõzõen, 1899-1900 folyamán nagyszabású fejlesztéseket hajtottak végre a hálózatban. Így aztán az összes csapadékmérõt – tartalékmûszereikkel együtt – csak fokozatosan cserélhették ki.

A Hellmann-rendszerû csapadékmérõk alkalmazása során derült ki, hogy egy-egy régi mûszer hibája általában elérheti, sõt meg is haladhatja a 10-15 %-os többletet!!!

Az ilyen módon felfedezett hiba gyorsabb kiküszöbölése érdekében a régi rendszerû csapadékmérõk tölcsérének csövére, a szuronyzár fölé köröskörül kis pléhgallért forrasztottak, hogy az oldalfalakon lecsurgó víz a gyûjtõedénybe ne juthasson. Az ilyen esõmérõket nevezték régi, Anderkó-féle védõgalléros csapadékmérõnek. Használatba vételük napját az állomások észlelési naplójukban és havijelentésükben egyaránt feltüntették.

Az 1920-as évek közepéig nemcsak a védõgalléros, hanem a régi, osztrák rendszerû, 1/10 négyzetméter felfogófelületû csapadékmérõk is használatban voltak – azaz számos állomáson még 1913, a hibaszázalékok pontos megállapításának éve után is! Ekkor már azonban az állomások nagyobbik részén a Hellmann-rendszerû esõmérõk 1/20 négyzetméter felfogófelületû válfaját használták. Ez részben annak is volt köszönhetõ, hogy 1913-ban számos régi, hibás mûszerû állomást megszüntettek. Ott, ahol Hellmann-rendszerû csapadékmérõvel végzett párhuzamos mérésekkel az adatok összehasonlítására mód volt, a hiba mértéke, a többlet egészen pontosan meg is határozható.

Végül 1932-ben fejezõdött be a régi rendszerû esõmérõk kicserélése Hellmann-félékre. A hálózat ekkor megindult újabb fejlesztése során azonban az 1/20 négyzetméteres mûszerek is selejtezésre kerültek, és a nemzetközi trendnek megfelelõen 1/50 négyzetméter felfogófelületûek váltották fel õket. A csere a harmincas évek végére vált teljessé, ettõl kezdve a magyar hálózatban a mérések végre egységes mérõeszközzel folytak, az ún. 1/50 négyzetméteres Hellmann-rendszerû bronzgyûrûs csapadékmérõvel. A II. világháború alatt a réz hiánycikk lett, ezért ekkoriban kényszerûségbõl kezdték használni az 1/50 négyzetméteres Hellmann-rendszerû alumíniumgyûrûs csapadékmérõ bádogköpennyel elnevezésû mûszert. Azonban még ez sem bizonyult tökéletesnek, hiszen az esetlegesen kilazuló alumíniumgyûrû mérési hibához vezethetett. Ennek kiküszöbölésére elõbb megjelentek a teljesen alumíniumból készült, Hellmann-rendszerû csapadékmérõk, majd pedig Csomor Mihály és munkatársa kifejlesztették az ún. 1/50 négyzetméteres Hellmann-rendszerû kettõsfalú alumínium csapadékmérõt (közkeletû nevén Oláh-Csomor-féle kettõsfalú alumínium csapadékmérõ). Ennek az elõnye, hogy a tölcsér és a hengerpalást felfelé nyúló része egyetlen darabból készül, és ekörül köpenyszerûen helyezkedik el még egy henger. 1962 õszétõl kezdték el használni ezt a típust, és 1966-ra a teljes magyarországi hálózatban befejezõdött a mûszercsere. Napjainkban is ezt használjuk a hagyományos csapadékmérésre.

Az említett Hellmann-rendszerû csapadékmérõk a korábbihoz képest egyébként még egy másik okból is pontosabb mérést tesznek lehetõvé: a gyûjtõpalackban kb. 90 mm, a teljes felfogóedényben pedig még további kb. 110 mm csapadék fér el, azaz összesen kb. 200 mm. Ilyen sok esõ egyetlen nap alatt hazánkban egészen rendkívülinek számít, azaz a csapadékmérõ napi egy alkalommal történõ ürítésével is teljesen kielégítõ eredményhez juthatunk.

A következõ jelentõsebb változást az 1990-es évek második fele, 2000-es évek eleje hozta, amikor a korábbi szinoptikus fõállomásokat, valamint az újonnan telepített klímaállomásokat automata csapadékmérõ mûszerrel szerelték fel. Ez az ún. billenõedényes csapadékmérõ, amelynek mûködése a tömegmérés elvén alapul. Ha bizonyos mennyiségû csapadék összegyûlik az edénykében, akkor az átbillen, a csapadék alul távozik, a mûszer pedig a billenések számát regisztrálja. Az elmúlt években ezzel a csapadékmérõvel kapcsolatban két komolyabb problémát tapasztalhattunk. Az egyik a nagy intenzitású csapadékok esete: hirtelen nagy mennyiségû esõ (erõs zápor, felhõszakadás) idején a billenések száma nem képes megfelelõen követni a lehulló csapadékot, és annak egy része egyszerûen elfolyik az edénykék mellett. Ennek következtében kisebb-nagyobb hiány mutatkozik a hagyományos csapadékadathoz képest, de az eltérés általában néhány százalékon belül marad.
Megfigyelések szerint ennél sokkal nagyobb gondot okozhat a szilárd csapadékok esete. Téli körülmények között ugyanis egy, a mûszerbe szerelt fûtõberendezés hivatott segíteni a mérést azáltal, hogy a havat vagy egyéb csapadékot megolvasztja. Csakhogy ennek során elõfordulhat, hogy a folyamatos melegítés miatt a csapadékvíz még azelõtt elpárolog, hogy a mérésre sor került volna. Az ilyen módon fellépõ hiba mértékének szemléltetésére álljon itt egy példa: idén januárban Kékestetõn a hagyományos módon mért havi csapadékösszeg 103 mm volt, míg ugyanez az adat az automata csapadékmérõvel mindössze 70 mm-t tett ki. Ez 32 %-os hibának felel meg... Ezek a mûszerek tehát egyelõre még messze vannak a tökéletestõl, de a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetõen remélhetõleg a jövõben egyre jobb és jobb eredményeket fognak majd produkálni.

Forrás:
Hajósy-Kakas-Kéri: A csapadék havi és évi összegei Magyarországon a mérések kezdetétõl 1970-ig (Az Országos Meteorológiai Szolgálat könyvtára)
www.met.hu