Irodalmi öt perc 1929 telérõl:

Naplórészlet:
Anyámra gondolok. Lelkem mélyén megállapítom, hogy családi helyzete: apja-anyja tanár (apja matematikára tanított), nagyapja orvos, mindez erõsen hat rám, parasztok és cselédek fiára. Beszélek neki errõl, õ semmit sem ért belõle, és a származásomról mondottakat igen nevetségesnek találja. Mínusz huszonkilenc fok van. Hazaérve énekelek. Vers: A hó a kalapom karimáján olyan, mint a szentek glóriája, J. M. kiválasztott engem. „Ferenc József-híd, te errõl vagy nevezetes Budapesten!
(Illyés Gyula,Naplójegyzetek 1929)

*

A puszták királya 1. rész (Blogbejegyzés)
"Kegyetlen hideg tél volt, az 1929. tele. Reggelenként nem volt ritka a mínusz 30-35 fok sem. Ebben az évben Bordács Tamás tekintetes úrnál laktunk a görbetóba. Ott, ahol most a Bánhalmi Állami Gazdaság Kolbászi üzemegysége van.
Negyven éve már ennek, de azóta sem emlékszem ilyen télre. Apám nyáron gulyás volt. Télen pedig 71 darab bárány és 12 darab telelõ marha volt a kezére bízva.
Talán soha életében nem káromkodott apám annyit, mint ezen a télen. Állandóan mindig metszõ északkeleti szél fújt. Az istálók mellett takarmányos nem volt. Nem tudta apám a hajnalra való takarmányt bekészíteni. A kazlak között minden éjjel berakta hóval a szél az utat. Hajnali három órakor kelt apám mindig, hogy utat hányjon a hóhegyek között a kazlakhoz. Utoljára olyan magas volt a hó az úton kétfelõl, hogy egyezett a kazlak tetejével.
Mikor el lett takarítva, akkor fogott apám az etetéshez. Törek és csutkaszár volt akkor még a telelõ jószág téli takarmánya. Híre sem volt még akkor a siló készítésnek. Egy zsákot hasított anyám kétfele, a négy sarkára apám zsineget kötött és ebbe hordta a töreket. Vagy is csak hordta volna, mert szél úr nem adta beleegyezését.
Elõször is a zörgõs csonttá fagyott ponyvát, mely úgy nézett ki, mint egy lángos, játékosan felkapta és messze elrepítette. Kénytelen volt apám a négy sarkát téglával megbiztosítani. Most már lehetett rá rakodni. De szél úr tréfás kedvében volt. Ha szegény apám egy villával rátett, õ azonnal leseperte tisztára. Így viaskodtak egymással. És még a szélnek a kegyetlen hideg is segített.
Csonttá gémberedett apámnak keze, lába, orra, füle. És ezt minden reggel újra kellett kezdeni. De ez még csak hagyján, ezután jött még a java. Etetés után itatni is kellett. Hej mostani fiatalok de könnyû is nektek!
A termelõszövetkezetbe megnyissátok a csapot vagy az önitatóból a jó meleg istálóban ihatik a jószág eleget. De nem úgy volt ám akkor. Kint volt a gémeskút az istálótól távol. Elõször is ide utat kellett hányni, kibontani a hófúvásból az utat és a vályút. Azután telehúzni friss vízzel. Keserves munka volt ez is. A kútostor jeges, nyirkos volt, kesztyû nélkül nem lehetett dolgozni, anélkül megfagyott az ember keze. Mikor aztán nehezen megvolt, és lehetett volna itatni, mire apám a jószágot kiengedte, belefagyott a víz a vályúba.
Körül kellett rakni szalmával, meggyújtani, hogy a víz kiolvadjon. Mikorra mindennek vége volt, egész nyugodtan meg lehetett reggelizni. Akinek nincs étvágya, ezt próbálja meg reggeli elõtt, nagyon jól bevált gyógyszer.
Így múlt ez az 1929. tele. Azt csak az én szegény jó apám tudná megmondani, milyen hosszú volt, ha még élne. Tavaszra az összes lucernák és a búza legnagyobb része kifagyott.
Márciusban olvadt el a hó, és engedett ki a csontkemény föld. Akkor aztán lett olyan sár, amelyhez hasonlót azóta sem értem meg."
(Forrás: Link - Visszaemlékezés)