Mostanában nemigen filózok (a parttalan, fõtémától elsodródó vitákat elkerülve) de most érdekes dilemmám támadt nevet Emlegettem, nem vagyok nyavalygós széplélek, az életet annak fogom fel ami, fennmaradásért folytatott "dzsungelharc" mikrovilágtól az emberi életig. A harc és eszközei értelmi képességek függvényében a primitív durva eszközöktõl kifinomult csapdákig terjed, melynek vége a gyengébb kiszorítása-ellehetetlenítése vagy megsemmisítése, tetemének "újrahasznosítása". Ez az élet elkerülhetetlen velejárója. A filó kiindulópontja, ma reggel egy növendék földigilisztát láttam a kutyaitatóban (kutya vizét minden étkezésnél lecserélem, tegnap este még tiszta volt). Kíváncsi lettem hogy a giliszta mit fog tenni, miként próbál menekülni a víz alól. Megállás nélkül körbe vándorol, fejét többnyire "kihegyezi" ahogy a földbefúródás elõtt szokta tenni (korábban tettem fel errõl képsort) falhoz érve szétterül és elõbukkan alóla valami fehér, mely leginkább tapadókorong formát ölt, azzal próbál felkapaszkodni. Nem "kígyózik", többnyire karikába görbülve tekereg, hempereg faltól falig . Nem öntöttem ki a vizet, mert figyelem/fotózom viselkedését a víz alatt. Ekkor ötlött fel bennem, hogy meddig kísérlet egy kísérlet és honnan kegyetlenkedés. Azért mert primitív véglény, nem jajgat nem mutat fájdalmat, még szenvedhet hiszen nem természetes közegében vergõdik. Marhaság tengernyi emberi szenvedés mellett egy földigiliszta lehetséges szenvedésén filózni, de kérdés, csak azért mert értelmesebb vagyok, kitõl kaptam jogot segítség helyett (kiönteni a fûbe) vergõdését figyelni? Kísérletezni kell és szükséges, de vajon hol a határ ahol akár szenvedést is okozhatunk mert számunkra hasznos? A cél szentesíti az eszközt, így a kísérletezést is, tágabb analógiával néhány élet árán sokak életét megmenteni, mely könyörtelen de igaz, jól látható ez pld. a hangyáknál.