Noli mentségemre szóljon, az úttesten sikertelenül átkelni igyekvõ élõlények láttán ugrott be a filmbõl a kisteknõsök lomhaságukhoz mérten igencsak sebes sprintelése a vízig. Természetesen össze sem hasonlítható a Természet ésszerû és az Ember oktalan "ragadozása" szomoru
Bubu hihetetlen nagyot "szólnak" kocsinak csapódva. Nekem sikerült egy varjút frontálisan elkapnom mert a felrebbenõ többitõl más menekülési útja nem volt (azt vélem madáron is meglátni a rémületet pld. feltettem a fiókájáért aggódó aparigó fotóját, neki is más a tekintete mint semleges helyzetben) és nem felejtem rémülten tágra nyílt szemét ahogy a motorház fölé vergõdött majd kétségbeesett igyekvését hogy a kocsitetõ fölé kerüljön. Hajszál híján sikerült is neki, de én 100 km/ó körül jöttem, a kocsitetõ pereme csak elkapta.
Egy kukoricásból kiröppenõ fácán Latvija mikrobusz szélvédõjének csapódott. A sofõr csak 60-al ment, de a szép megtermett fácán akkorát durrant mint az ágyúlövés és a szélvédõt is betörte.
A rémült és segélykérõ tekintetrõl eszembe jut még az a szép német-juhász, amit mellettem-elõttem ütöttek el. Ahogy pörögve elsodródott mellettem, vele is "összeakadt" tekintetünk. Nem vagyok túlzottan érzelgõs, de szívszorító volt a derékba kapott elsodródó kutya fájdalmas és kétségbeesettnek tûnõ tekintete. Elõtte néhány másodperccel még peckesen, szinte büszkén sétált az autók között, õ is át akart kelni a túloldalra (gazdáját nem láttam). Láttam mi lesz, én lassítottam de a mellettem haladó sebességcsökkentés nélkül elcsapta. Felmerült bennem, ha már az állatot nem sajnálja, a kocsiját se félti? Ez van zavarban