Nekem is van több vadászkönyvem. Szívesen forgatom õket, nagyrészt magányos vadászatokról, ember és vad sportszerû (egyenlõ esélyek) küzdelmérõl szólnak. A vadászat régebbi idõkben testedzés és "harcgyakorlat" volt, nyomolvasással felkutatták és követték míg végül megküzdhettek lándzsával-késsel agyarak-karmok-szarvak ellen, a gyõzelem testi erõn és ügyességen múlt. Manapság státuszszimbólum és távolról ölõ biztonságos passzió lett a vadászat, testileg alkalmatlan ember is megteheti fedezékbõl, jó lõfegyverrel. "Fõúri vadászatoknál" nem kell egyedül cserkelni kilométereket hegyen-völgyön hóban sárban esõben, hajtók terelik a vadakat a fedezékbe húzódott lövöldözõ elé (ha elvétené, nagyobb fõurak mögött hivatásos vadász is áll) Vadászat címén nemegyszer újkori hekatombát rendeznek de már nem vallási célzattal, különös tekintettel a rákövetkezõ közös lerészegedésre és ami ezzel járhat. (Habár nemegyszer lelkipásztorok kérik Szent Hubertus oltalmát a tömegvérengzésre készülõ vadászokra. Szent Hubertus alkoholmámoros mulatozás és véres vadászat közben kitartó üldözés után halálosan megsebzett egy fehér szarvasbikát. A haláltusában vergõdõ állat látványának hatása alatt ráeszmélt arra, hogy élete tévúton jár, szerzetessé lett. Egy másik szerzetes példája: "...atyámfia farkas, én akarok teközted és ez emberek közt békességet tenni Úrnak nevébe..." Link ) Divat tetemek dombján állva fényképezkedni, képileg is érzékeltetve "ura vagyok életnek és halálnak". Ember állat rovar természetes halála természetes dolog, az élet rendje. Viszont embertelen cselekedet csupán kedvtelésbõl ölni. Nem pusztíthatunk el semmilyen életet CSAKIS szükségbõl vagy önvédelembõl. Élni és enni kell, saját fennmaradásunkhoz el kell vennünk a környezetbõl amire szükségünk van DE CSAK ANNYIT AMENNYI SZÜKSÉGES. Ölni is kell DE "irgalmasan" gyorsan hogy az áldozat fel se fogja halálát. Természetesen szükséges hogy a vadállományt felügyelõ hivatásos vadászok kilõjék a gyenge-beteg állatokat de NEM létszükséglet luxusvadászatokban halomra lõni a vadakat amibõl vélhetõen csak néhányat esznek meg helyben. (A trófeát felteszik a falra, a legszebb prédát kitömik, de minek? Bizonyíték a vad elejtõjének ügyességére keménységére? Ehhez elég agyaggalamb lövészet, egy távolsági gyalogtúra megtétele nehéz terepen. A puskás civil inkább állna be katonának, ott túrázhat-lövöldözhet kedvére. Függetlenül a trófeához fûzhetõ kalandos vadászmeséktõl, szükséges ámulatkeltõ bizonyíték a megölt lények tetemét/bõrét/csontjait/fogait kiaggatni a falra? Múzeumban szemléltetésre/oktatásra természetes, de otthon?) Ez a "luxusvadász" viselkedésminta bármely rendszerben mindenkor hatalmi/gazdagsági jelkép volt hogy megtehetik azok akiknek van rá pénzük és hatalmuk. Ezek vadásznak nevezik magukat de csak olyanok egy hivatásos vadászhoz mérten, mint akik halradarral merítõhálóval mázsaszám gyûjtik a halakat szemben a magányos sporthorgásszal. Záradék: tiszteletben tartva a vadállomány felett õrködõ és kemény feladatokat ellátó hivatásos vadászokat, a kedvtelésbõl öldöklõ "puskás civilek" nyomába se léphetnek egy igazi (fegyverforgatásra és emberölésre kiképzett) fegyelmezett katonának.