Kis kávé+pipa filó a halálról nevet Sokan félnek a haláltól. Én állítom hogy NEM félelmetes, az ember rettegésével önmaga teszi azzá. Ha tiszta tudattal kezd valaki haldokolni, CSAK addig keserves érzés amíg küzd ellene az életösztön. Ilyenkor az ember úgy érzi nem végzett el mindent "még maradnia kell". Aki nem veszíti el eszméletét és képes felismerni hogy "elvégeztetett", jobban teszi ha ha megõrzi nyugalmát, békességben kivárja és higgadtan figyeli mi történik vele. Ebben sokat segít ha azokra gondol akiket szeret. Nem aggodalmaskodva "mi lesz velük nélkülem", inkább õszinte szeretettel gondolva rájuk hasonlóan amit az ember akkor érez ha megsimogatja kisgyereke fejét- ha nem volt gyereke, azt a kedves lényt aki közel állt szívéhez. A lényeg hogy szeretettel gondoljon hátramaradottaira és a világra melyet elhagy. NE azt számolgassa mit végzett és mi várna még rá, mert kétségbeesésbe kergeti magát "pokollá" téve utolsó perceit. Ha ez sikerül, minden könnyû és szép lesz egészen a tudat széteséséig amit már nem fog érzékelni nevet Érezve a közeledõ halált, tudni kell elfogadni különben kétségbeesik az ember és reménytelen reménykedésben rémülten kínlódva vergõdik el a jótékony eszméletvesztésig. Az utolsó percekben a látás elsötétül bár még hallani a külvilág neszeit, de jólesõ békés nyugalom és sötétség vesz körül, nincs fehér fény, se angyalok, se fényes alagút- én legalábbis egyszer sem láttam. Nem az "észt osztom", saját tapasztalatok nevet Nekem (szerencsémre) sikerült minden esetben higgadt maradni, kíváncsi természetem révén inkább figyeltem/vártam mi történik. Békés nyugalomban lassan elsötétül minden, még hallod a külvilágot egy darabig és vége. Ennyi az egész kacsint
Ez persze csak saját tapasztalatom. Meglehet hogy ahány ember "annyiféle halál". Úgy gondolom, az ilyen élményeket nagymértékben meghatározza az egyén neveltetése, mûveltsége és idegi beállítottsága. Tavaly elhunyt néhai barátnõm 2001-es klinikai halálára úgy emlékezett, mintha tengervízben süllyedt volna lassan egy üres szék felé melyrõl "tudta" hogy az övé. Puha csönd és kékes derengés vette körül. Felnézve egy távolodó fényes foltot látott maga fölött mint amikor víz alól néz fel az ember. Mire visszanézett már ott ült valaki a székben és egy hang súgta, menjen vissza még nincs itt az õ ideje és elindult felfelé a "vízfelszín" irányába. Érdekes és talányos momentum, amikor a klinikai halálból visszahozták, dokumentálhatóan ugyanabban az idõben halt meg édesapja száz kilométerrel távolabb kórházban.