Na, csak belerántom (vagy beleártom?) megint magam a filozófiába. A nyugati ember, legyen istenhívõ vagy materialista, általában mélyen meg van gyõzõdve arról, hogy létezzen akár eónok óta az univerzum, és létezzen még ugyanolyan sokáig, õ emberi formában csupán abban a 70-80 évben lehet itt. Se elõtte, se utána! Az örök sötétségbõl jövünk, és oda is zuhanunk vissza. De ez a dolog egyáltalán nem olyan magától értetõdõ, mutasson bármit a látszat. Miért ne lehetne, hogy az ember érzõ, gondolkodó lényként (természetesen más egyéniség formájában) többször is éljen a földön? A kérdés az egyéniség problémájához vezet. Véleményem szerint, amíg errõl nincs használható fogalmunk, semmi biztosat nem mondhatunk arról, honnan jöttünk, és hova megyünk.
Huszonéves koromban nem fért a fejembe, hogy van az, hogy az anatómiailag és fiziológiailag egymástól édeskeveset különbözõ egyedek miért vannak teljesen szeparálva egymástól pszichés szempontból. Nagyon-nagyon hasonló sejtek és szervek alkotnak téged és engem, ezek ugyanúgy mûködnek -mégis, én vagyok én, te vagy te, s ez abszolút érvényûnek látszik. Kérdés, tényleg ilyen abszolút a személyiség, vagy ez csak látszat? Errõl bizony hallgat az általam egyébként nagyra becsült egzakt tudomány -holott ezek megkerülhetetlen kérdések.