Mély és szimpatikus gondolatokat fektettél le kommented végén, azonban félek, mindez pusztába kiáltott szó. Az emberekrõl (és az állatokról) való gondoskodás, úgy látom, egyáltalán nem természetes dolog a mi társadalmunkban. Például a kéregetõket (akiknek mindig szoktam pár forintot adni) embertársaiknak legalább 90%-a elküldi (s még jó, ha nem a pokolba). Véleményem szerint alapvetõ erkölcsi (kutya) kötelesség, hogy akinek a sors többet juttatott, segítse a rászorulókat -legalább valami jelképes kicsiséggel, ha mással nem is.
A szenvedés csökkentésének szándékáról: nem elég, hogy tétlenül nézzük mások szenvedését (nem kell okvetlenül szörnyû kínokra gondolni, a "jelentéktelen" lelki szenvedés is szenvedés), de nap mint nap szekáljuk, gyötörjük egymást, sokszor ostobán, teljesen feleslegesen. Kínjaink nagyobb részét mi emberek okozzuk egymásnak. Gondolkodhatunk így is: az élet anélkül is hoz fájdalmakat, tragikus eseményeket mindenkinek, hogy arteficiálisan nehezítenénk egymás sorsát. Nos, ezt a belátást a legkisebb mértékben sem tudom felfedezni az emberek többségének magatartásában. Mentális higiénia szempontjából padlón van az ország, a kölcsönös segítségnyújtás, szolidaritás ritkaság.(Persze, valószínûleg a világ más részein se angyalok élnek)
A társadalomnak bizony a szolidaritás, az együttérzés, a gondoskodó szeretet és az ebbõl származó bizalom a kötõanyaga. Borzasztó tévedésben van a mai világ, mikor a lelkiséget ad hoc hozott, sokszor klikkérdekeket szolgáló törvényekkel, állandó ellenõrizgetéssel és szankcionálással próbálja pótolni. Ilyen mentalitással nem lehet nemzetet, országot -egyáltalán, emberi együttélést felépíteni.