A kandúrok már csak ilyenek.. hideg
Elsõ Gúzlicánk hat évvel ezelõtt látta meg a napvilágot, édesanyja, Csipiri sokadik számú fiaként. Gyönyörûséges cirmostarka bundája, nedves orrocskája, okos szeme által azonnal megszerettette magát, s erre kedves félénksége csak újabb okot szolgáltatott. Reméltük, amint növekedésnek indul, ez utóbbi tulajdonsága apránként a múlt homályába vész.
Tévedtünk. Gúzlica, nem éppen kandúrként viselkedve, laposkúszásban menekült el a harciasan csipogó verebek elõl. Nem sok babért jósoltunk neki a környék cicaszaporulatának fenntartását illetõen, mígnem egy hideg-havas januári napon Gúzlica és Csipiri(!)mégis gondoskodtak róla, ki ne haljon a környék tejpusztító népessége.
Gúzlicának eztán nyoma veszett. Elõbb csak 2-3 hétre tûnt el, aztán 1-2 hónapra, majd ezek az idõszakok egyre hosszabbodtak. Legutóbbi hazatérésekor alíg ismertem rá: meghízva, kibundásodva érkezett. Körülnézett az udvaron, megszemlélte az itt felejtett macska családot. Tavaly született tesóját, Kis-Gúzlicát óvatosan méregette, idei húgocskáját, Friss-Gúzlicát viszont figyelmen kívûl hagyta. Néhány órányi itthon-lét erõsen égette már a talpát, így komótosan kisétált a hátsó kapun, s hamarosan eltûnt a magas fû között. Tudom, most hosszú-hosszú ideig nem szabad visszavárni õt.