Bölke köszönöm szavaid, nincs "mehetnékem" de megyek ha "szólítanak" nevet
Épp ma délután "ijesztettem" meg két fiamat. A nemrég Kevire költözött harmadik fiam átjött hozzám egy sürgõs munkájával mert nála két napja nincs net, én más szolgáltatónál vagyok, nálam van. Amíg õ dolgozott, lefeküdtem aludni kicsit mert hirtelen gyengeséggel párosult álmosság tört rám (talán a kelleténél többet éjszakáztam mostanában hol a gép elõtt, hol a csillagos ég alatt). Közben betoppant második fiam Pestrõl a közös családi karácsony szervezése miatt. Egy teljes órán át próbáltak keltegetni, már dokihívásra gondoltak. Egyébként minden szokatlan neszre felriadok, ahogy tavaly hajnalban a házam kigyulladását kísérõ recsegésekre még épp idejében hogy eloltsam. Fiaim távolról szólongattak és mobillal próbáltak felcsörgetni, mert közvetlen keltegetésre öntudatlanul fojtófogással reagálok, itt az elhagyatott környék miatt "jobb félni mint megijedni" alapon mindig "harckészültségben" alszom "elõbb lövök aztán kérdezek". Csak az nyugtatta meg fiaimat hogy láthatóan egyenletesen lélegzem és bizonyára az ismerõs hangok miatt nem riasztott "belsõ vészjelzõm". A lényeg, mostanában eléggé hullámzik az erõnlétem bár az életkilátásom elvileg még 6-10 év, de ki tudja. Igaz, öreg és fiatal egyaránt "a halál völgyének árnyékában jár" de én a szívmûtét óta "menetkészültségben" várom a "behívót". Nem félek, de ennek tudatában élek. Viszont örömet okoz nekem hogy addig is közöttetek lehetek, bár tudom olykor próbára teszem türelmeteket féloldalnyi kávé+pipa filóimmal kacsint
Ui: hogy "ellenpontozzam" a leírtakat, a "statisztikára" nemegyszer rácáfol az élet. Egy súlyos szívbeteg távoli rokonomról már 35 éves korában lemondtak az orvosok, de kiegyensúlyozott életvitellel, szellemi épségét is megõrizve végül 93 éves korában szenderült el.