Az általam említett szivárványos öklét kizárólag a horgászoktól védik. Apró, átlag 1-2 g-os, vénségére max. 5-10 g-os halacska. Csak az általam ismert öntözõcsatornákban a megyénkben több tízmázsás (lehet, hogy százmázsás) nagyságrendben pusztul el, rohad el minden õszi vízleeresztéskor. Túlzás a számokban nincs. Az a mázsa körüli mennyiség, amit az agonizáló halacskákból kemény bírságkockázattal megmentek áttelepítve a legközelebbi holtágba, élõvízbe, több, mint amit az ország összes süllõhorgásza éves szinten felhasználna eltekintve attól, hogy az élõ csalis horgászatot állatkínzásnak tekintjük-e? Más halakkal nem tilos az élõ csalis horgászat, de Germániában pl. igen. Azért az évente a saját közönyünk miatt kínhalállal elpusztuló 99,9%-ért nem siránkozunk, a maradék 0,1 % miatt megfeszítjük a horgászokat? Sokszor találkozok olyan esetekkel, hogy szakmától, a probléma jellegétõl függetlenül néhányan a saját munkájuk, munkakörük, tényleges tevékenységük fontosságát egy-két nagyságrenddel túllihegik. Ennek eredménye a bírság, szájtépés, bírság. Az, hogy mikor, hogyan és kikbõl alakult a magyar környezetvédelmi hatóság, tekintsünk el. Számos olyan esettel találkoztam már, hogy megoldást kellett keresni X problémára. Bármilyen épkézláb javaslatra: nem, nem, nem! De akkor hogyan? Az nem a mi feladatunk... Minden esetre néhányan jól megélnek az ilyen tevékenységbõl. Elõre nem visznek semmit, csak egy ballasztot jelentenek az igásló nyakán.