Kicsit ledõltem olvasgatni, Jókai Mór írásaiban sok érdekes meteorológiai jelenségre lehet bukkanni (még saját szemével látott gömbvillám leírására is) A múltkoriban halo-jelenség érzékletes leírását idéztem tollából most egy téli vihar szemléletes, szinte átélhetõ ábrázolását "A kõszívû ember fiai" c. regényébõl (a jelenség neve azonos a tervezett majd félbehagyott orosz ûrsikló nevével)
Akkor az eddigi fakó köd elkezdett ragyogni, mintha billió apró kristálytû repkedne a légben, sûrû ezüstfátyollá szövõdve, melyen keresztül egy sápadt, fehér tányér látható, sugártalan, melegtelen; az a nap. Egyszer aztán rögtön felszakadt a köd, s eléderült a táj. Szép fehérre festett táj, ezüstlapon cukoralakok. A fák az út mellett, a fenyõerdõk a távolban egészen beburkolva fehér zúzmarával, a lovaknak minden szál szõre hókristállyal behintve. És nehány percig oly melegen kezdett sütni a nap, hogy a bunda lekívánkozott az utazókról. E tünemény oka nemsokára meg lett magyarázva. Észak felõl nagy gyorsasággal emelkedett valami sötét ködforma; eleinte kétes lila színû, azután mindig jobban barnába, sötétkékbe átváltozó, szélein rongyolt, mélyében tömör, alaktalan - és ez a rém egyre emelkedik a nap elé a sík rónán, a távolhoz mérve ijesztõ sebessége kivehetõ, amint közelít s amint a napot elborítja; az egész táj egyszerre hamvasszürke lesz.
- No bajtárs most megkaptuk a buránát! - Mi az a burána? - Majd mindjárt megtudod. A burána meg szokta azt mondani maga, hogy õ kicsoda.
Az egész ég egyetlen felhõvé alakult, mely jött sebesen gomolyogva, alatta sötétkéknek látszott már az egész róna, s e fekete ég, e sötétkék föld között jött táncolva, keringve egy rettenetes, fehér kísértet, a hótölcsér, a jégmezõk tüneménye, melynek talapja lenn a földön, feje fenn a felhõk között! Az északi "szélmenyasszony", ki homok helyett hóbul emel oszlopot ég és föld között, s ez õrült keringõ oszlop ádáz rohammal nyargal végig a síkon, lerombolva, összetépve, zúzva mindent, mit útjában talál: erdõt, házat, embert, vadállatot. Ez a burána.
Egyszerre nagyot villámlott. Tél közepén, huszonkét fokú hidegben villámlás, mennydörgés! És az elsõ villámot szakadatlanul követte a többi; a megindult mennydörgés meg nem állt többé, úgy látszott, mintha a hótölcsér üstöke szórná magából e lángoló kígyókat, miknek lobbanásánál óriás alakja, mint az apokalipszis csodája ragyogott keresztül, fehéren, iszonyún; uralkodva a vihar rémei között."
Pontos és színes leírás, ha valakit untattam volna bocs, ez is egyfajta észlelés, de Jókai Mór tollából nevet
Ui: meglepõen sok, nemegyszer történelmet is befolyásoló meteorológiai, csillagászati leírás olvasható a történelemkönyvekben, szépirodalmi mûvekben. A minap Josephus Flaviust olvasgatva idézni akartam Vespasianus császár egyik nagy csatáját véglegesen eldöntõ jellegzetes meteorológiai jelenség leírását, de letettem róla, szakmailag érdekes, de stílusa száraz, leíró. Ez viszont Jókai meséje nevet Bocs a hosszért