Még annyit az elõzõhöz, hogy a szovjet hivatalos szervek nyilván tisztában voltak az Aral-tó veszélyeztetettségével, hiszen a vízmérleg triviális fizikai-geográfiai fogalmát jól ismerték.
Tisztában voltak, de nem törõdtek vele! Ugyanolyan felfogással élhettek, mint a mi bányamérnökeink, akik elõtt nyilván ismert volt, hogy a mélymûvelésû szén és bauxit bányáink karsztvíz-kiemelése tönkreteszi az egyedülálló tatai forrásokat, és komoly veszélybe sodorja a még egyedülállóbb hévízi forrástavat. Ez, hogy úgy mondjam, "kalkulált veszteségnek" volt felfogva. Ott a mezõgazdasági termék, itt az ipari nyersanyag fontosabbnak számított a "haszontalan" természeti szépségeknél.
Mikor az Aral apadni kezdett, a szovjet mégis tenni akart valamit a megmentéséért. Azt találták ki, hogy csatornát építenek a szibériai Ob folyótól(!) az Aralig, azzal fogják megoldani a vízpótlást. Ez közel 2000 km távolságot jelentett volna. A gigászi földmunkát atomrobbantásokkal akarták segíteni, és párat robbantottak is. El lehet képzelni, hogy festettek az érintett vidékek azután! Végül a nemzetközi tiltakozás hatására ezzel, egyben az egész csatornaépítési próbálkozással, felhagytak.
Az Aral-tó eltûnése, és a vízpótlásra kitalált eszement terv mementója az elvakult voluntarista (az emberi akarnokságra építõ) szemléletnek. szomoru