Az eljegesedés maximuma idején -olvasmányaim szerint- az Északi Kárpátok külsõ íve volt a szárazföldi jégtakaró déli határa. Tehát kontinensünk jelentõs részén, elég alkacsony szélességen is örök jég uralkodott. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a jégfelszín fölött nem fordult elõ pozitív léghõmérséklet, azonban tartósan nyilván nem: itt a fagy volt a jellemzõ. A Skandináv-félszigeten, valamint a belföldi jégtakaróval borított helyeken hasonló lehetett a klíma, mint most Grönlandon, ill. az Antarktisz jéggel borított zömén. Azonban a mérsékelt övi napállás mégsem olyan, mint a sarkvidéki. Nyáron nyilván olvadt a jég az 50-55 fokos szélességen, csak nem olvadt el maradéktalanul.
Abban teljesen igazad van -és ez a lényeg!- hogy az eljegesedés kulcsa a lehullott sok hó, mely nyáron sem olvad el teljesen, ezért megindul a firn meg a jég felhalmozódása. A fehér színû felszínek pedig visszaverik a napsugárzás nagy részét, fokozzák a lehûlést: circulus vitiosus.
Ebbõl a szempontból "elõnyösebb" egy viszonylag enyhébb, de nedves klíma sok hóval, mint a vérfagylalóan hideg, de száraz. Nem véletlen, hogy az eljegesedés centruma Európában a Skandináv-félsziget volt -az atlantikus nedves légtömegek megcsapolása révén itt nagyon vastag hótakarók képzõdhettek, s ennek az általános légkörzésen túl orográfiai oka is van.