Bioszféra

Gábrusz értem én a tréfát, köszönöm a "bókot" Úgy vélem, "kinek mire telik" mindenki szellemi és testi képességei szerint old meg egy problémát. Én úgy oldom meg, hogy a pipát fogaim közé szorítom amikor a kezemre van szükség. Kávét akkor hörpintek amikor egy leírásra szánt gondolat még formálódik fejemben és kezem felszabadul pár pillanatra. Kétkezes "vakírásnál" a pipa agyaraim között füstöl. De igazad van, az orr használata valóban hasznos lehet. Pld. végtagjaikat vesztett emberek orrukkal böködhetik a gombokat (bár inkább fogaik közé szorított ceruzával teszik, ahogy ecsettel festenek is). Emellett létezik olyan szoftver, mely egyszerûen szemmel vezérli a gépet. Magyar fejlesztés egy édesapa fejlesztette magatehetetlen kislánya számára. Közönséges webkamera követi a szemet és aszerint vezérli a kurzort, kacsintásra vagy szemhunyorításra "kattint". Kipróbáltam, szinte hihetetlen látvány és nagyszerûen mûködik Az indító kalibrálás után (referenciapontokat jegyez meg a gép fejeden és szemeid csillanásán) csak ülsz és nézed a monitort. Ha rögzíted tekinteted (vele a kurzort) valamely parancsikonon vagy a képernyõn látható virtuális billentyûzet egyik betûjén és kétszer pislogsz-kacsintasz "kattint". Programokat futtathatsz vagy tetszõleges szöveget írhatsz. Nem is kell nagy önfegyelem, ha elmozdulsz követ ha nem túl nagy a változás. Minden elismerésem a gyermekét szeretõ apának, és önzetlenségéért mellyel a mai pénzcentrikus világban ingyen hozzáférhetõvé tette fejlesztését. Tehát nem szükséges orral böködni a billentyûket
Az "orral böködést" nem elõször hallom Rég vót igaz se vót, munkáltatóm átállt egy ismert szoftvercég nagyon biztonságosnak mondott rendszerére. "Nagycsoportos fejtágító" ismertetése során a hallgatóság elõtt kissé gúnyosan megszólítottak, ezt még én se töröm fel. Ezért fogadtam velük, hogy biztonsági tesztelésként feltöröm. Nevetve biztattak, úgy sem sikerül. Némileg a sértettség is hajtott, sikerült a rendszerbe jutnom. Kárt nem okoztam de hátrahagytam jeleket hogy azt tehetnék a rendszerrel amit akarok. Több hetes javítgatás és "tesztelési harc" követte. Igyekezetük ellenére mindig maradt "rés a pajzson" (régi igazság, minél bonyolultabb valami annál sérülékenyebb). Idõvel további javításra már használhatatlanná vált volna a rendszer. Ekkor feladták és ekkor hangzott el az orrmonológ "az ellen nem tudnak tenni ha egyidõben a tíz ujjammal lenyomok tíz billentyût és orrommal egy tizenegyediket" (használtam billentyûkombinációkat de az orromat nem) Kissé elkanyarodva az "orrhasználattól", még annyit, bármi feltörhetõ, a feltörést csak késleltetni lehet. Rendszergazdaságban (kora és nem gondjai miatt) megõszült régi kollegám véleménye (2003 táján): "csak az a gép van biztonságban, melynek semmilyen külsõ kapcsolata (billentyû és monitor sem) nincs, bezárják egy páncélszekrénybe, kiöntik betonnal és jó mélyen elássák" Megemlítem, nem szükséges vírust spy/kém/keylogger programot juttatni a gépbe mert léteznek olyan hardveres eszközök mellyel hálózatba kapcsolódás nélkül pusztán a monitor lesugárzott jeleibõl is megfigyelhetik mi van a képernyõdön, mit csinálsz a gépen (ahogy hallom, már képesek érzékelni/azonosítani csupán a leütött billentyûk jeleit is bármely "drótos" eszközön). A rádiót használó "drótnélküli" wi-fi eszközök elterjedése csak könnyít ezen (használója lényegében "világgá sugározza" minden ténykedését gépen és periférián) védelmük pedig feltörhetõ, az adatbiztonság egyre inkább illúzió

Na, látom másokban is megfogamzódnak ilyen gondolatok, csak a legtöbbünk nem tud mit kezdeni velük, lehet, kicsit szégyelli is õket. Az nyugati civilizáció embere számára általában két út van, ami innen tovább vezet: a keresztény doktrina tévútja (amin mellesleg egyre kevesebben járnak), vagy a materializmusé, mely azt mondja, számára az ilyen kérdések értelmezhetetlenek, ergo nem is foglalkozik velük. Pedig, akárhogy is nézzük, ezek az élet és halál nagy kérdései, melyek alól senki sem vonhatja ki magát. Legfeljebb kitessékeljük a tudatunkból õket, mert kibírható válaszunk nincs ezekre -ez önmagában lelki betegség!
Nem ártana, ha a "honnan jövünk, hova megyünk?" kérdését elfogulatlanul megpróbálnánk újra gondolni.

Kis kávé+pipa filó a halálról Sokan félnek a haláltól. Én állítom hogy NEM félelmetes, az ember rettegésével önmaga teszi azzá. Ha tiszta tudattal kezd valaki haldokolni, CSAK addig keserves érzés amíg küzd ellene az életösztön. Ilyenkor az ember úgy érzi nem végzett el mindent "még maradnia kell". Aki nem veszíti el eszméletét és képes felismerni hogy "elvégeztetett", jobban teszi ha ha megõrzi nyugalmát, békességben kivárja és higgadtan figyeli mi történik vele. Ebben sokat segít ha azokra gondol akiket szeret. Nem aggodalmaskodva "mi lesz velük nélkülem", inkább õszinte szeretettel gondolva rájuk hasonlóan amit az ember akkor érez ha megsimogatja kisgyereke fejét- ha nem volt gyereke, azt a kedves lényt aki közel állt szívéhez. A lényeg hogy szeretettel gondoljon hátramaradottaira és a világra melyet elhagy. NE azt számolgassa mit végzett és mi várna még rá, mert kétségbeesésbe kergeti magát "pokollá" téve utolsó perceit. Ha ez sikerül, minden könnyû és szép lesz egészen a tudat széteséséig amit már nem fog érzékelni Érezve a közeledõ halált, tudni kell elfogadni különben kétségbeesik az ember és reménytelen reménykedésben rémülten kínlódva vergõdik el a jótékony eszméletvesztésig. Az utolsó percekben a látás elsötétül bár még hallani a külvilág neszeit, de jólesõ békés nyugalom és sötétség vesz körül, nincs fehér fény, se angyalok, se fényes alagút- én legalábbis egyszer sem láttam. Nem az "észt osztom", saját tapasztalatok Nekem (szerencsémre) sikerült minden esetben higgadt maradni, kíváncsi természetem révén inkább figyeltem/vártam mi történik. Békés nyugalomban lassan elsötétül minden, még hallod a külvilágot egy darabig és vége. Ennyi az egész
Ez persze csak saját tapasztalatom. Meglehet hogy ahány ember "annyiféle halál". Úgy gondolom, az ilyen élményeket nagymértékben meghatározza az egyén neveltetése, mûveltsége és idegi beállítottsága. Tavaly elhunyt néhai barátnõm 2001-es klinikai halálára úgy emlékezett, mintha tengervízben süllyedt volna lassan egy üres szék felé melyrõl "tudta" hogy az övé. Puha csönd és kékes derengés vette körül. Felnézve egy távolodó fényes foltot látott maga fölött mint amikor víz alól néz fel az ember. Mire visszanézett már ott ült valaki a székben és egy hang súgta, menjen vissza még nincs itt az õ ideje és elindult felfelé a "vízfelszín" irányába. Érdekes és talányos momentum, amikor a klinikai halálból visszahozták, dokumentálhatóan ugyanabban az idõben halt meg édesapja száz kilométerrel távolabb kórházban.